A hit hídja Nyíregyháza és a Felvidék között (1753–1848)

 

Nyíregyházán az 1753-ban kezdődött betelepítése után megváltozott a település kapcsolatrendszerének iránya. Korábban főként a hegyaljai és debreceni országos vásárokra jártak a régi lakosok, és bizonyára hatással volt a világlátásukra, gondolkodásukra papjaik és tanítójuk révén a debreceni és sárospataki kollégium, az egri líceum, az ungvári és munkácsi görög katolikus oktatás is. Az új lakosok által alkotott közösségben azonban egyre dominánsabbá vált a felvidéki városokkal, falvakkal kialakított kontakt. A formálódó híd egyik pillére a hit volt, hiszen a Békésből és a felvidéki megyékből Nyíregyházára érkezett evangélikus szlovákok migrációs kiinduló helyükhöz, szülőföldjükhöz, korábbi lakóhelyükhöz nem csak a családi kötelékek megtartása révén ragaszkodtak, hanem a mindennapi életüket átszövő hit gyakorlásához is erről a vidékről hívták lelki vezetőiket, az anyanyelvükön beszélő papokat, káplánokat, valamint gyermekeik taníttatásához a tanítókat, segédtanítókat. Érdemes róluk néhány szót szólni, a közösség életében jelentősebb szerepet betöltőkről pedig külön is megemlékezni.

Nyíregyháza a 18. század közepi betelepítéstől kezdve szlovák evangélikus szigetként állt Szabolcs megye közepén. A gyülekezet tagjai a Békés megyei településeken kívül Árva, Bars, Gömör és Kis-Hont, Liptó, Nógrád, Nyitra, Sáros, Szepes, Trencsén, Túróc és Zólyom megyékből származtak. Amikor az 1750-es évek közepén a közel félezer szlovák (vagy ahogy magukról mondták: tót) anyanyelvű, evangélikus vallású, szabad menetelű jobbágy a családjával megérkezett Nyíregyházára, akkor a régi református, görög és római katolikus lakosok közül sokan továbbálltak, így az evangélikusok már ekkor döntő többségben lettek. A telepítés századában 80%-os lakosságon belüli arányuknak köszönhetően a közösség életét meghatározó bírák és tisztségviselők is főleg közülük kerültek ki. Az igazgatás és a gazdálkodás szervezésében a 18. században még Békés volt számukra a minta, a 19. századtól már a felvidéki, különböző joggal bíró városok lettek a követendő példák. A hitbéli és kulturális kapcsolatok azonban már a kezdetektől a Felvidék felé irányultak. Bár II. József türelmi rendeletéig vallásszabadságukkal nem élhettek, de ekkor is erős volt a hitük, ami áthatotta a mindennapi életüket a bölcsőtől a koporsóig.

Az első telepesekkel a Békés megyei Csabáról a kántorral együtt jött a lelkészük, Wandlik Márton is, akinek azonban hamarosan el kellett innen menekülnie. A lelkészi szolgálatot ekkor a szintén békési Johanidesz Márton tanító látta el, de egy év után ő sem bírta a zaklatásokat. A Wandlik utáni papok már nem békésiek voltak, hanem a Felvidékről jöttek az onnan folyamatosan és nagy számban érkező spontán betelepülőkkel, de idősek lévén hamar elhaláloztak, vagy rector név alatt csak istentiszteletet tarthattak. Az 1783-ban érkezett Schmál Sámuel idején azonban a közel ötezer fős evangélikus gyülekezet tagjai már szabadon gyakorolhatták a vallásukat, sőt engedélyt kaptak a korábban lerombolt helyett ma is álló nagytemplomuk felépítésére. 1789-ben második rendes lelkészt is hívtak Schmál Sámuel mellé Sulek János személyében, aki 1820-ban bekövetkezett haláláig volt a nyíregyháziak szeretett papja. „1754-ben született Velitsna [Nagyfalu] helységében, volt egyike azon öt derék pap ’s egy oskolatanitó testvéreknek, kik az Evangelikus Egyháznak valódi diszére szolgáltak” – olvasható a gyülekezet életét írásban rögzítő Történetkönyvben.

Schmál Sámuel 1801-ben bekövetkezett halála után helyére Nagy Sámuelt hívták, aki Kisszebenben született, Eperjesen tanult, ahonnan házitanítónak ment, majd Hanusfalván tanított, Kassán pedig papi szolgálatot látott el szlovák és magyar nyelven Nyíregyházára jövetele előtt. Halála után helyét Farbaky Dániel foglalhatta el, aki 36 évig szolgálta a nyíregyházi gyülekezetet. „Papfiként” apja hivatását folytatta. A grammatikai osztályt Osgyánban, a syntaxist Késmárkon végezte, retorikát Pozsonyban tanult, a bölcselkedés és hit tudományait elébb Magda Pál vezetésével Besztercebányán, aztán Eperjesen hallgatta. Volt házitanító, járt tanulmányúton Németországban, majd hazatérve a nagy tekintélyű evangélikus egyházkerületi felügyelő, Berzeviczy Gergely gyermekének nevelője lett. 1820-ban érkezett Nyíregyházára. Segédlelkésze az a Greguss Tamás volt, aki Nyíregyházán született és ismerkedett a betűvetéssel, aztán Eperjesen tanult. A grammatica és syntaxis professzoraként jött Nyíregyházára a professzori iskola oktatójának és káplánnak. A gyülekezet rendes papjának is megválasztotta, de másfél év elteltével meghalt.

Nagyon nehezen találtak a helyére új lelkészt. A kiválasztottak legtöbbje visszariadt attól, hogy magyarul, sőt néha németül is prédikálnia kell. Végül a Bánkon szolgáló Benczúr Sámuelt, Farbaky Dániel lelkész rokonát sikerült megnyernie a küldöttségnek. A papcsaládból származó Benczúr Aszódon, Selmecbányán, Pozsonyban járt iskolába, majd volt a Tisza család házitanítója, Bécsben katona, a hartyáni Gosztonyi kisasszonyok nevelője, 1813-tól a losonci, majd a bánki egyház lelkésze. 1827-ben jött Nyíregyházára, azonban 3 év múlva meghalt.

Utódja Mikuss/Miklósffy Sámuel lett. A Losoncon iparoscsaládban született fiú Selmecen, Pozsonyban tanult. Filozófiai és teológiai tanulmányait befejezve házitanítóskodott, majd a bécsi akadémián folytatta tanulmányait. Hazatérve újra házitanítónak állt. A gömörhosszúszói parókián kezdte papi szolgálatát, onnan jött Nyíregyházára. Itt nősült meg, a Rozsnyón született, felvidéki iskolákban, majd a jénai egyetemen tanult híres statisztikus, geográfus, pedagógus, akadémikus Magda Pál leányát vette el. Szívügyének tekintette a gyermekek hatékony oktatását, támogatandónak tartotta a Nyíregyháza felvidéki városokhoz hasonló törekvéseit, a gyülekezet történetének írásban való rögzítését. 1856-ban bekövetkezett haláláig híven szolgálta a gyülekezetet.

A vallásüldözés kezdeti éveiben nagy volt a fluktuáció a tanítók között is. A bizonytalan helyzetben lévő közösség azt fogadta be, aki a földrajzilag legközelebb eső képzőhelyről, az eperjesi főtanodából ide csábítható volt, vagy éppen „aratáskor erre vetődött”. Az 1760-as évektől a felvidéki települések katedráiról vagy az eperjesi tanodából érkezettek azonban már hosszabb ideig maradtak, sőt akivel elégedett volt a gyülekezet az gyakran itt öregedett és halt meg. A folyamatosan gyarapodó népességnek köszönhetően egyre több tanítóra volt szükség, így az egy-két évre érkezett segédtanítók mellett bevonni kényszerültek azokat a felvidéki céhekből idekerült, írni-olvasni tudó mesterembereket is, akik az ún. oldaliskolákban tanították a legkisebbeket a betűvetésre.

1803-ban meg kellett nyitni a 3. iskolát, ide Király Jánost fogadták fel. Király új színt hozott a közösség életébe, hiszen kassai, késmárki, eperjesi tanulmányai után Kassán és Fancsalon tanított egy rövid ideig, majd Csécsen a Szirmay-birtokon tiszttartói feladatokat látott el. Úri körökben forogva megtanulta a társasági modort, ezáltal a nyíregyházi előkelő házaknál nélkülözhetetlenné tette magát. Ő tartotta a német nyelvű istentiszteleteket is. Az eklézsia, amely valódi nyereségnek tartotta ide jövetelét, 1828-ban őt is, mint minden lelkészét és tanítóját, saját költségén temettette el.

 

A 19. század elejére megváltakozott mezővárosban egyre nagyobb értéke lett az írni-olvasni-számolni tudásnak, ezért a presbiterek igyekeztek a legjobb nevelőket meghívni a gyülekezet gyermekeinek oktatására. Nem volt azonban könnyű olyan tanítót találni, aki beszélt szlovákul, magyarul, németül, megfelelő pedagógiai képesítéssel és készséggel rendelkezett, jól orgonált, szükség esetén tudta helyettesíteni a lelkészt, temetéseken énekelt és mindezeken túl jártas volt a polgárosulás útjára lépő gazdag parasztközösség műveléséhez is szükséges társasági jó modorban. A nyíregyháziak éppen ezért nem sajnáltak se időt, se pénzt, se fáradságot a megfelelő jelölt felkutatására. A 19. század elejétől egy lelkészből és két presbiterből álló küldöttséget bíztak meg ezzel a feladattal, akik többnyire célirányosan indultak az eperjesi kollégium tanárainak, vagy az ismerősöknek az ajánlása alapján. Előfordult, hogy a jelölt a személyes megismerkedés vagy prédikációjának meghallgatása után nem nyerte meg a nyíregyháziak tetszését, vagy éppen az ajánlott járandósággal a meghívandó nem volt elégedett, így tovább kellett keresni. Azonban ha egyszer már egy lelkész vagy tanító idejött, a gyülekezet pedig befogadta és jónak tartotta, akkor akár javadalmának felemelésére is hajlandóak voltak itt tartása érdekében.

1810-ben is elindult a tanítókereső küldöttség, amely 387 forintot költött el a több heti keresgélés során. „Nagy Samuel lelkész, id. Juhász Mihály és Koreny András presbiterek Borsod, Gömör, Kishont vármegyékben, Tiszolcon, Rimaszombaton, Rozsnyón keresztül utaztak, aztán Szomolnokra, Eperjesre, innen Kisszebenbe [mentek], három hétig négy lóval, de sehol sem találhattak Rectornak ügyes individuumot, míg végre Kisszebenben Burghart Mihályra akadtak” – olvashatjuk a Történetkönyvben. Bár nagyon jó tanárnak tartották, 6 év után mégis elküldték, mivel gyakran megszegte a 6. parancsolatot (ne paráználkodj!).

Helyére újra sokáig kereste a legalkalmasabb tanárt a szokásos küldöttség. Végül a Gölnicbányán született, Eperjesen tanult, majd sárospataki diákká lett, Kollmann Sámuelre esett a választásuk, aki azonban „sokáig vonakodott, jól érezve a tót ’s magyar nyelvbeni járatlanságát.”

1806-ban nyílt meg a latint is oktató ún. professzori iskola, amely a magasabb képzésen való részvételre készítette fel a diákokat. Vezetésére a tanító családból származott Karlovszky Józsefet, a grammatika és syntaxis professzorát hívták meg. Dobsinán és Köviben tanult, Ratkón a német nyelvet, Ozsgyánban a magyart sajátította el, ezután Késmárkon volt diák, majd Eperjesen, ahol nagybátyja oktatta. Innen a pozsonyi főtanodába ment, majd a Tübingeni Egyetemre. 1803-ban tette le Pozsonyban a candidaticumot. Ratkóra hívták segédpapnak, nagybátyja azonban azt javasolta neki, hogy ne fogadja el az állást, mert „őt oktatói pályára jegyzé el.” Eperjesen lett tanító, majd egy év múlva Nyíregyházára jött. Jó tanár volt, legszorgalmasabb diákjai tanulmányaikat a felvidéki evangélikus iskolákban folytatták, sőt akadt, aki külföldi egyetemekre is eljutott. Tíz évig volt itt, de később is segítette a tanulni vágyó nyíregyháziakat.

Őt két volt eperjesi diákból lett professzor, majd a néhai tanító, Jurányi Ádám fia, Sámuel követte, aki eperjesi tanulmányai után németet tanulni Lőcsére ment, magyar nyelvtudását Debrecenben csiszolta, Pozsonyban és Bécsben pedig szakismereteit gyarapította.

A 19. században Nyíregyházára érkezett evangélikus tanítók Tótlipcsén, Dobsinán, Osgyánban, Sajógömörben, Csetneken, Eperjesen, Lőcsén, Késmárkon, Rozsnyón éltek, tanultak, tanítottak, házitanítóskodtak, vagy éppen gazdatiszti feladatokat láttak el a városba jövetelük előtt. A meghívás számukra megtiszteltetés és szerencse volt, hiszen a nyíregyházi gyülekezet népesnek és gazdagnak számított, amely igyekezett jól ellátni lelkészei mellett tanítóit is: a sikeres próbaprédikációt követően saját költségükön hozták Nyíregyházára a meghívottakat, itt kényelmes lakást biztosítottak számukra, pénzbeli és természetbeli juttatásaikról a meghívólevelükben foglaltak szerint gondoskodtak, és ha nőtlenek voltak, akkor még feleséget is segítettek szerezni a helybeli vagy rokon papok, tanítók leányai közül.

A tanítók között voltak ároni családokból származók és elsőgenerációs értelmiségiek is, akik a szegénységből a kiutat a tanítóságban vagy a papi hivatásban látták. Susztek Sámuel, a Zólyom megyei szabómester fia pl. azért szeretett volna pap lenni, hogy biztos megélhetése legyen, de tanárai és társai rábeszélésére megszakította a tanulmányait elvállalva a tanítóságot, hogy mielőbb javítson helyzetén.

Az ő és tanítótársai munkáját dicséri, hogy a nyíregyházi ifjak közül is egyre többen voltak, akik eljutottak az eperjesi kollégiumba, és tanítók, papok lettek. Mráz Károlyt, aki a helybeli tanulmányok befejeztével Lőcsére és Eperjesre ment jogot és bölcsészetet hallgatni, 1847-ben hívta haza tanítójának a gyülekezet. Fél évszázadon át tanította a nyíregyházi gyerekeket. Itt házasodott meg, Susztek Sámuel lányát, Amáliát vette feleségül.

Nagy Sámuelből, aki a nyíregyházi gyülekezet egyik presbiterének, majd gondnokának fia volt, festőként dolgozó apja szeretett volna lelkészt nevelni. A családi házban szüleitől megtanult írni és olvasni. 11 évesen került Eperjesre, 8 év múlva pedig Lőcsére. Debrecenben a magyar nyelv gyakorlása miatt töltött egy évet, majd házitanító lett. Hazakerülve lelkesen tanított kicsiket és nagyokat egyaránt, tankönyvet, pedagógiai cikkeket írt. Kollman Sámuellel elindította az ún. vasárnapi iskolát. Bekapcsolódott a város társadalmi életébe, megszervezte a műkedvelő társulatot, sokat fáradozott a kisdedóvó létrehozásáért. Presbiternek, sőt városi képviselő testületi tagnak is megválasztották. Az evangélikus egyház történetét rögzítő Történetkönyv megírásában többekkel együtt nagy szerepet vállalt. 71 évesen Nyíregyházán halt meg.

A nyíregyházi evangélikusok világlátásának, értékítéletének formálásában nagy szerepet kaptak a lelkészek és tanítók. Minthogy a lakosság nagy része evangélikus volt, a város vezetői pedig a presbitérium tagjai, a város életében is jelentős helyet foglalt el a gyülekezet, amelynek gondolkodását, szemléletét formálták prédikációikkal, példamutatásukkal a lelkészek, oktatásukkal a tanárok. Ismereteik és felvidéki ismeretségeik segítették a közösség kulturális fejlődését, gazdasági, jogi előrehaladását egyengető kapcsolatrendszerek kialakulását. A hit hidat teremtett sok Nyíregyházára vándorolt számára rokonaik, hittestvéreik, ezáltal önnön lelki békéjük felé is.

 

Kujbusné Mecsei Éva

CsatolmányMéret
Vágsellye_2017 (003).ppt1.77 MB